Életleckék egy macskától

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

(Budapest, Ulpius Baráti Kör, 2019)

Nyáron az irodalomterapeuta is pihenésre, töltődésre vágyik - én legalábbis mindenképpen. Ez a vágy az olvasmányaim kiválasztásában is megnyilvánul. Szeretem ilyenkor a kevésbé sötét tónusú könyveket, azokat, amelyek ugyan fontos kérdéseket hoznak elém, de nem visznek le a lélek legmélyebb bugyraiba, inkább hagyják, hogy csak annyira adjam át magam nekik, amennyire a pillanatnyi "lelki erőnlétem" erre képessé tesz.

Így találtam rá a japán Hiro Arikawa Az utazó macska krónikája című regényére. Kutyás vagyok - így nem mondhatnám, hogy a cím keltette fel az érdeklődésemet. A borító szépsége és a fülszöveg miatt került fel a könyv a nyári listámra.

"Nana úton van, de nem biztos benne, hová tart. A lényeg az, hogy imádott gazdája, Szatoru mellett terpeszkedhet az ezüstszínű furgon anyósülésén. Szatoru nagyon szeretne találkozni három régi, ifjúkori barátjával, Nana azonban nem tudja, miért, a férfi pedig nem akarja elmondani."

A cselekményről ennyi derül ki, és a könyvet elolvasva elmondhatom, tényleg nem is történik más: elég hamar lehet sejteni, mi az utazás célja, amely magában rejti a tragikus felhang lehetőségét. Ám a könyv úgy szól ember és állat, ember és ember kapcsolatáról, hogy bár megmutatja, milyen keserűségeket, évtizedekig hordozott sérelmeket okozhatnak a kimondott vagy éppen ki nem mondott szavak, esetleg a kommunikáció hiánya, minden történetszálában ott a feloldás: egész életünkben megvan a lehetőség, hogy kijavítsuk a korábbi hibáinkat - legyenek azok olyanok, amelyeket mások ellen vagy éppen magunk ellen követtünk el. Vannak, persze, olyan, utólag felismert, elhibázott cselekedeteink, amelyeket nem lehet közvetlenül jóvá tenni, hiszen esetleg már nem él az, akivel szemben hibáztunk. Ilyenkor a tévedéshez vezető korábbi motivációinknak, a saját sérüléseinknek a felismerése segíthet a feloldásban és az elfogadásban: van olyan, amikor már csak mi tudunk megbocsátani saját magunknak, s ennek a képességnek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Az utazás során meglátogatott személyek (barátok és egy rokon) egész élete megjelenik előttünk a visszaemlékezéseiken keresztül. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a regény 5-6 kisregényt sűrítene magába. A könyv irodalomterápiás célú felhasználási lehetőségeit is innen közelíteném meg, hiszen az említett szereplők életéről olvasva a következő kérdéseken gondolkodhatunk el: milyen elvárások mentén éljük az életünket; a gondolkodásmódunk, a hétköznapi cselekvéseink mennyire tükrözik a saját vágyainkat, és mennyire a szüleink vagy barátaink képzelt vagy valós elvárásait; lehet-e még ott folytatni egy barátságot, ahol az annak idején megszakadt; késő-e bármikor is megtanulni szeretni; hány évig tarthat a gyász, egy veszteség feldolgozása; mikor adjunk, illetve melyek azok az élethelyzetek, amikor inkább nekünk kell elfogadnunk a segítséget, a feloldozást; mi mindentől foszthat meg a félelem; hogyan lehet méltósággal befejezni valamit.

Ahogy írtam, én inkább kutyás vagyok, de mivel a könyv egyik narrátora macska, képet kaptam arról az irigylésre méltó szabadságról is, amely ezeket az élőlényeket jellemzi, illetve a türelmen, az egymás tiszteletén alapuló ember-állat közötti kapcsolatról is. Így közben kicsit én is macskás lettem.

Nyári olvasmányként jellemeztem a könyvet, de napokra velem maradtak az olvasás közben megfogalmazódó gondolatok. Mindenkinek ajánlom, aki készen áll egy csodálatos történetre a magunkhoz és a másokhoz való hűségről.

Végül egy személyes megjegyzés: ezt a könyvajánlót éjjel írtam. Amikor befejeztem, kimentem az udvarra nézelődni egy kicsit. A házunk előtt éppen elsétált egy macska - amikor észrevett, megállt, összenéztünk, és szerintem még mosolygott is. Én biztosan. Aztán ő kecsesen elsétált.

Írta: Berta Beáta irodalomterapeuta