Hogy vagy kamasz?
A napokban olvastam a Facebookon egy posztot, amelyet valószínűleg egy édesanya írt a kamasz gyereke mindennapjairól. Szól benne a túlterheltségről, az időhiányról, a zajról, a felgyorsult életről. A legjobbkor találtam rá erre a szövegre, ugyanis anyaként és gimnáziumi tanárként mindennap látom, hogy a kamaszok fáradtak. Nemcsak valamilyen átmeneti, őszi-téli fáradtságról van szó, olyanról sem, amelyen egy kiadós alvás segíthet, hanem valami belefáradásról, motivációvesztésről. Osztályfőnök vagyok, szerettem volna felvetni ezt a témát valamilyen módon, de nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Nagy segítség volt ez a szöveg: csak felolvastam, majd megkérdeztem a diákokat, hogy vannak. Egy rövid ideig csönd volt, majd egyikük megkérdezte, költőinek szántam-e a kérdést. Milyen furcsa! Az ilyen kérdéseket nem szoktam költőinek szánni, ezért is volt meglepő a reakció. Másrészt pedig elgondolkodtató, amikor nem veszi természetesnek a diák, hogy a tanárát (vagy bármilyen más felnőttet) érdekli, hogy érzi magát.
Rövid csönd után gyors egymásutánban érkeztek a válaszok. Meglepőek, gyomorszorítóak, nagyon emberiek. Leginkább nagyon felnőtt válaszok. "Úgy érzem magam, mint egy robot. Teszem a dolgom, mert ez a kötelességem, és közben még úgy is kell csinálnom, mintha jól érezném magam". "Tanulok egész nap, és közben rájövök, hogy magamról nem tudok semmit". "Iskola után edzésre megyek, ez megy mindennap, és közben nincs időm/erőm rájönni, hogy milyen is vagyok, mi érdekel". "Mindig várunk valamit - a pénteket, a hétvégét, a szüneteket, és közben soha nem éljük meg a jelent - mindig a jövőben élünk". "Sokszor gondolok arra, hogy nem élek, hanem túlélek".
Miközben mondták-mondták, egymást meghallgatva, egymáshoz kapcsolódva, arra gondoltam, hogy ezek a válaszok azért különösen szívszorítóak, mert gyakran hallok hasonlókat, felnőttektől. Az is elgondolkodtató, hogy a felnőttek esetében ez szinte már természetes, de hogy 15-16 éves kamaszok is így érezzenek ... Pár nappal ezelőtt történt ez a beszélgetés, és azóta gondolkodom, mit lehet tenni. Nem a jövőben, hanem most, azonnal, mert ezek a gyerekek most vannak itt, most nehéz nekik.
Magyartanárként és irodalomterapeutaként hiszek a jó szöveg erejében. Az említett Facebook-poszt tökéletes gondolatébresztő egy hasonló beszélgetéshez. Javaslom, hogy akár bármiféle bevezető nélkül olvassuk fel saját gyereknek vagy tanítványnak. A kamasz el fogja mondani, mely részeivel tud azonosulni, melyek azok a területek, amelyeken különösen érintve érzi magát. Ezen a ponton elegendő az aktív figyelem, osztálykörben valószínűleg egymáshoz kapcsolódva születnek majd a gondolatok. Ezt követően azt érzem fontosnak, hogy áttekintsük, mi az, amin lehet változtatni. Nem látom célravezetőnek az oktatási rendszert vagy a felgyorsult életet általánosságban elemezni, mert ezen a szinten keveset tehetünk. Az egyén szintjén viszont meg lehet találni a cselekvési lehetőségeket, ennek a tudatosítását tartom a legfontosabb tényezőnek a rövid távú változás szempontjából. Elsőként az elvárások témakörét járnám körbe: milyen elvárásoknak kell megfelelnünk; ezek valós elvárások, vagy esetleg mi magunk nagyítjuk fel ezeket; kell-e/lehetséges-e minden elvárásnak megfelelni; miért nehéz a választás; hogyan lehet feldolgozni, hogy minden választásunk valami másnak a nem választását is jelenti? A legfontosabb talán annak a hangsúlyozása, hogy mivel lehetetlen mindenkinek megfelelni, érdemes lenne közelebb kerülni a saját vágyainkhoz, annak a tudatosításához, mi jelent nekünk valódi örömöt. A nekünk örömöt okozó dolgok összegyűjtése megoldható egy egyszerű lista megírása segítségével. Kérjük meg a gyerekeket, idézzék fel az elmúlt néhány napból azokat a helyzeteket, eseményeket, cselekvéseket, amelyekben jól érezték magukat, majd készítsenek ezekből egy ötelemes listát. A lista elkészítésével kapcsolatos érzéseikről is érdemes beszélni: mennyire volt nehéz öt tételt összegyűjteni? Ezt követően meg lehet kérni a gyerekeket arra, hogy 3-4 fős csoportokban beszélgessenek az időbeosztásukról: mivel mennyi időt töltenek; mivel töltenek aránytalanul sok időt; mi miatt van ez így; mely pontokon lehet a legkönnyebben változtatni? Ez a beszélgetés megerősítheti a gyerekeket abban, hogy nincsenek egyedül a problémával, a társaik is hasonló nehézségekkel küzdenek, ugyanakkor tanácsokat is kaphatnak egymástól, ami erősíti a "fontos vagyok" érzését. Egy ilyen helyzetben mindenki látja magát kívülről is: érdekes érzés rádöbbenni, hogy a másiknak adott tanácsot saját magunknak is adhatnánk. A beszélgetés legnagyobb hozadéka lehet, hogy a gyerekek tudatosítják magukban: van lehetőségük a saját életük alakítására.
Beszélgessünk a kamaszokkal, mert szükségük van rá, és mi, szülők és tanárok legalább annyit nyerhetünk ezekkel a beszélgetésekkel, mint ők maguk.
A szövegben említett Facebook-poszt itt érhető el.
A témában hasonlóan jól használható Krusovszky Dénes Miután c. verse (In: Szívlapát. Kortárs versek. Tilos az Á Könyvek. Bp., Pagony, 2017.)
A Tilos Rádió Egyenes Labirintus című, a kamaszoknak ajánlható írásokkal, irodalommal foglalkozó adása az alábbi linken hallgatható meg:
Írta: Berta Beáta