Agnes Ravatn: Madarak ítélőszéke

(Budapest, Tericum Kiadó, 2020)

A fiatal norvég író második regénye hátborzongató, hitchcocki címmel és kellemes, hívogató borítóval kínálja magát az olvasónak. Verbális és képi anyag olyan oppozícióban áll itt a borítón, hogy szinte lehetetlen nem belelapozni a szövegbe. Íme!

"A szívem hevesen vert, ahogy átvágtam az erdő csendjében. Madarak éneke csendült fel a szürke törzsű, lombhullató fák fiatal, nyurga csemetéi közt, amiket néhol kékes-zöldes ágú borókabokrok tarkítottak a tompa áprilisi fényben. Az ösvény, amin átvágtam, először megkerült egy sziklát, majd egy nyírfaligeten vágott át, ahol a fehér törzsű fák tetején az ágak úgy össze voltak gabalyodva, mintha egy-egy hatalmas, félkész madárfészek ülne rajtuk. Az út végén egy kopottas, fehér fakerítés rajzolódott ki halványan. A kerítés mögött egy öreg, palatetős faházikó állt."

Így indul a regény, melynek magyar kiadásában minden oldalon ott virraszt, figyel egy-egy szürke madárrajz a fölső sarokban, mintegy figyelmeztetve a címre, hogy ebben a térben folyamatosan és mindannyian, szereplők és olvasók is megítéltetünk, ítélet alatt vagyunk, míg tart a szöveg, a szöveggel való kapcsolat.

A kapcsolat pedig egyre erősebb, egyre sodróbb. Nem ereszt, lassan és határozottan húz magával az első mondatoktól kezdve: az erdőn át a házba, a világ végére, ahol nagyvárosi-nagyvilági élete romjait, férjét és családját maga mögött hagyva Allis Hagtorn nyugalmat keres, és ahol munkát talál Sigurd Bagge, a magányos középkorú férfi hirdetése nyomán. A regény elbeszélője Allis, az ő nézőpontjából térképezzük föl a külső és belső világot, az ő szemével érzékelünk, az ő lelki rezdülései vezetnek kettőjük kapcsolatának szövevényében.

Lépésről lépésre tárulnak fel a két ember életének rejtett üregei, a sötét pincelyukak, akárcsak a régi ház elzárt helyiségei vagy a tapéta mögötti egérjáratok. Ha egy színház nézőterén figyelnénk a történéseket, intim közelségben, kamaradarabként tudnám elképzelni Allis és Sigurd egyre bonyolultabb játszmáját. (A norvégiai megjelenést és a szakmai, valamint közönségsikert, a számos díjat követően valóban megszületett a színpadi változata is.) Mozaikdarabokból, részinformációkból rakja össze Allis a férfi előéletét, karakterét, hogy a tartózkodó, távolságtartó, rideg figura valódi kapcsolat legyen számára. És ebben a kapcsolatban derül fény valójában Allis múltjára, kilétére is. Analitikus szerkezetű a regény. Minél szélesebb és mélyebb csapással halad előre a jelenbeli cselekmény, annál élesebb lesz a múltat feltáró kép. Ám az erdő, a hóbaglyok és cinkék, a változatos hangú és tollazatú madarak, a sziklafalak övezte tengeröböl, a fjord és a sötét csónakház meglátja és ugyanúgy meg is őrzi a titkokat, magába zárja a tragédiákat: bűn és bűnhődés, élet és halál kérdéseit.

Megszokhattuk már, hogy ez a XX-XXI. századi, erős sodrású, lebilincselő skandináv irodalom, amely olyan nagy nevekkel hódít, mint Per Olov Enquist, Knut Hamsun, Karl Ove Knausgard, Janne Teller, Sven Hassel - és persze a teljesen egyenrangú és világhírű krimiirodalomról sem feledkezhetünk meg, amelynek nagymesterei Jo Nesbo, Camilla Lackberg, Jussi Adler-Olsen például -, permanens meglepetésekkel halmozza el az olvasót. Ahhoz azonban újra és újra hozzá kell szoknunk, hogy az olvasói figyelem fenntartásának mesterfogásai, a viszonyok és figurák belső világának formálása egy kiépített regénytér, egy minden szögletében felépített mimetikus világ játékterébe helyeződnek. És ebben a játéktérben a szcéna és a díszlet elemei ugyanúgy alakítói a történetnek, sokszor metaforikus anticipációikkal az olvasói-befogadói képzelet eligazítói, mint a szereplők maguk.

Hogy miért ajánlom ezt a könyvet irodalomterapeutaként? A mű mélylélektani hangoltsága elegendő ok lenne talán, de van egy sokkal lényegesebb indoka is annak, hogy akár biblioterápiás foglalkozások szöveganyagaként is felhasználható eszköz lehet a mű, részleteiben mindenképpen. Miért és hogyan? A regény jelenetekből építkezik, erős dialógusok által mutatja meg a két szereplő belső világának, illetve kettőjük viszonyának aktuális állapotait. Sokatmondó, lényeges jelenet az imént idézett erős, a mesei világot bevonzó kezdés például. Nem kevésbé fontos Allis skandináv mitológiai történeteket megidéző, több részletben elbeszélt meséje vagy Sigurd álma a madarak ítélőszékéről, melyet Allis valóságként értelmez, és csak a végén érti meg, hogy álom volt vagy képzeleti konstrukció. A férfi vallomása a felesége balesetéről, ennek lassú átalakítása is érdemes arra, hogy vizsgálat tárgyává váljon. Beszélni lehet általa arról, hogyan és miért értékeli át az emlékezet a történteket, hogyan és miért mozdítja el az ember saját múltjának történéseit, és alkotja meg a személyes és transzparenssé tett valóságot.

A történet, a két ember, férfi és nő történetének regénybeli zárlatát nem árulom el, mint ahogyan az élettitkukat is fejtse meg az olvasó személyes olvasata nyomán, ámde ha idézettel kezdtem, hadd zárom egy szövegidézettel ezt az ajánlót. Egy dialógussal, mert ez mutatja meg legérzékletesebben, hogy ennek a regénynek a legizgalmasabb, legborzongatóbb lehetősége a kapcsolat. Két ismeretlen, távoli világ, két titok találkozása, mint ahogyan mindig és mindannyian megéljük ezt minden kapcsolatunkban. Csak a regény, az irodalmi mű az irodalmi valóság porondjára helyezve körbereflektorozza ezt a kapcsolatot, hogy általa önmagunk kapcsolatai számára is tükröt tartson.

"- Az új világban viszont nincsenek nők, hogy minden mentes legyen a zavargástól és a feszültségtől.
- Okos gondolat.
- Egy felsőbb hatalom uralkodik. Feltűnik a tárgyalásokon, elsimítja a vitás ügyeket, és ő írja a törvényeket. A régi bűnüket elégetik, vagy elnyeli őket a tenger.
- Ez mit akar jelenteni pontosan?
- Hát, azt, amit mondtam. Talán azt jelentheti, hogy a bűnök miatt vezekelni kell, de talán azt is jelentheti, hogy egy új világban egyszer eltörlődnek a régi bűnök.
- Akkor minden rendbe jött ezután?
- Nem egészen. A Völuspá utolsó éneke megemlíti, hogy a sárkány, Nithogg végigsöpri az eget Nithafjoltól egészen az új világig, a tollai közt a holtak fészkelnek. Itt van vége a történetnek.
Odafordultam Baggéhoz, aki komolyan nézett rám.
- Ez mit jelent pontosan?
- Nem tudom - válaszoltam. - Talán azt, hogy a gonosz előfordulhat még ebben az új világban is."

Írta: Szakács Emília (magyartanár, irodalomterapeuta)