Menü átugrása
Olvass velünk,
ismerj magadra,
beszélj róla!

Szubjektív olvasónapló - Képes lennél másokat magad elé helyezni, mikor már te is feladnád?


Einar Kárason: Viharmadarak

(Budapest, Magvető, 2020)

Einar Kárason: Viharmadarak

A Viharmadarakat olvasva először Irvin D. Yalom Szemben a nappal című könyvéből jutott eszembe egy gondolat: "Az én megközelítésemben az élet (az emberi életet is beleértve) véletlenszerű eseményekből keletkezett; véges lények vagyunk; és bármennyire is szeretnénk, önmagunkon kívül senki másra nem számíthatunk, senki sem véd meg bennünket vagy bírálja el a viselkedésünket, senki más nem ad értelmes életcélt." (176. o.)

A Viharmadarak néhol rácáfol erre. Van, akire számíthatunk, aki megvédhet bennünket, és lehet, hogy nem is tudunk róla. Van olyan is, aki segít értelmes életcélt találni.

De vajon ki menthet meg minket a nyílt tengeren egy hatalmas viharban, miközben folyamatosan küzdünk az extrém jegesedéssel? És vajon képesek vagyunk átértékelni az életünket, ráadásul még megmenteni valaki másét is?

Adott egy fedélzetmester.

"A fedélzetmester is érezte a halál és a félelem közelségét, amit különösnek talált, mivel néhány héttel korábban még minden vágya az volt, hogy meghaljon, sőt még tett is azért, hogy ez bekövetkezzen. De aztán eszébe jutott, hogy azért nem gyalogolt mélyebbre a tengerben, mert elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy hideg, sós víz tölti meg az orrát és a száját, és most ugyanez várt rá, semmi más, csak az értelmetlen halál a tengeren - és így legalább valami értelme lett annak, hogy folytassa ellene a küzdelmet." (Einar Kárason: Viharmadarak, 80. o.)

Adott Lárus, egy fiatal matróz, akit anyja rossz előérzete miatt nem szívesen engedett útnak, ugyanis Lárus anyjának "az apja, a bátyja meg a nagyapja is a tengeren veszett oda." (33. o.)

Adott egy helyzet. A Csüllő-talapzat vihara, mely több napig nehezítette a tengerre kihajózók helyzetét. Harc a folyamatos extrém jegesedés ellen, szinte semmi pihenővel. Erős széllökések. A helyszínül szolgáló Máfur halászhajó megúszta ugyan, de több vészjelzés és eltűnt vagy elsüllyedt hajó a heves tengeri vihar statisztikája. A helyzetet jól árnyalja, hogy a másodtiszt így felelt az elsőtisztnek, mikor nem volt hajlandó kimozdulni az ágyából: "Szerintem jobb itt feküdni, ha elsüllyedünk. Régóta vagyok már tengeren, de ilyet még nem láttam. Ez maga a halál." (27. o.)

Vagy az, hogy "A rádiós egyébként időközben valamiféle ünneplő ruhába öltözött, legalábbis nyakkendőt kötött, és közölte, hogy ha találkoznia kell a teremtővel, legalább szeretne tisztességesen kinézni." (97. o.)

A legmeghatározóbb momentum a kisregényben számomra az, amikor a fedélzetmester, a másodtiszt, valamint két matróz (az egyikük Lárus) az előbástyát igyekeztek jégmentesíteni, eközben egy hatalmas hullám hatására a másodtiszt lezuhant a fedélzetre, háttal egy póznának esve, így súlyos sérüléseket szenvedett, valamint "a legelöl álló Lárus csak a levegőbe kapott, érezte, ahogy magával ragadja a hatalmas víztömeg, vitte magával a jéghideg tenger, és néhány másodperc múlva a háborgó felületén találta volna magát. De ekkor érezte, hogy valami megmarkolja, hátulról elkapja a viharkabátjának gallérját; egyre jobban szorította, és a fiatalember egy pillanatig úgy érezte, vagy megfullad, vagy elszakad a kabátja; a víz olyan erővel húzta magával, hogy minden varrás repedt és hasadt." (83-84. o.)

Lárus nem tudta meg, hogy a fedélzetmester mentette meg az életét. A fedélzetmester kezéről a kesztyűt le kellett vágni. "Ahogy a körmei előtűntek, mindegyik alól vér szivárgott. (...) Csodálkozva szemlélte, és azt mondta: K..va nehéz volt ez a gyerek." (85. o.) A további munkavégzésben zavarta ugyan, de ezzel mit sem törődve a munkára és a túlélésre összpontosított.

A Póseidon halászhajó egyszercsak beérte őket, majd kísérte tovább a Máfurt a hátralévő úton, hátha kell segítség. Majd melegebb és egyben nyugodtabb vizekre értek.

"Hazafelé úton nem sok beszélgetés folyt a fedélzeten. Mintha mindenkinek elfogyott volna a mondanivalója. (...) Az emberek kiüresedtek." (111. o.)

Mindezek után a Máfurön dolgozó harminckét főből mindössze nyolcan merészkedtek újra a tengerre. Kemény és tanulságos napokon voltak túl.

Ahogy a fülszöveg is idézi: "Te félsz?, kérdezte a fedélzetmester [Lárust]." (81. o.)

Szerintem itt kezdődött minden. Ennél a kérdésnél éreztem azt igazán, hogy a fedélzetmestert foglalkoztatja, mit érezhet valaki más. Egy olyan ember, aki nemrég még a saját életét is képes lett volna eldobni, egyszercsak elkezdett törődni valaki mással - esetünkben Lárussel, a fiatal matrózzal -, és kapaszkodót kezdett el nyújtani, majd meg is mentette az életét. Úgy éreztem, hogy talált valamiféle célt, ami értelmet adhatott ahhoz, hogy folytassa, hogy ne adja fel, hogy éljen. Számomra ez a könyv a küzdeni akarásról szól. Küzdeni másokért, küzdeni magunkért, és végső soron küzdeni egy közös célért: ebben a könyvben mindenki az életben maradásért küzdött, ki így, ki úgy. Nagyon tanulságosnak tartom az egész történetet.

"Péntek óta aznap láttak először csüllőket repülni a víz felett, ezek a viharmadarak, amikor megérkeznek, az ember barátok között érezheti magát." (110. o.)

Patat Bence fordítói munkája teszi ezt a könyvet még csodálatosabbá. Ezért is a sok idézet.

Írta: Juhász István

www.facebook.com/JIrodalom

www.jirodalom.blogspot.com