A szeretet állandóságáról
Patrice Karst: A láthatatlan fonal
(Budapest, Kulcslyuk Kiadó, 2020)
A láthatatlan fonal című könyvet egy igazi aduásznak tartom óvodapszichológusként, hiszen a szeretet állandóságáról mesél a gyermekeknek egy számukra is könnyen érthető példán keresztül szemléltetve: a szeretetet a könyvben szereplő gyermekek édesanyja egy láthatatlan fonalhoz hasonlítja, mely szemmel nem láthatóan, de összeköti az embert a szeretteivel, legyenek bárhol is a világban. Igen, akár a túlvilágon is. Pontosan ez a könyv zsenialitása: úgy beszél az élet (de nem a szeretet!) elmúlásáról, hogy igazából nem ez van a fókuszban, hanem egy (látszólag) sokkal könnyebben emészthető téma, a szeretve lenni érzése.
A könyvet az engem megkereső szülőknek általában akkor szoktam javasolni, ha vélhető, hogy a gyermekük biztonságérzete megingott valamilyen külső vagy belső tényező miatt, például egy költözés, a testvér érkezése, válás vagy egy szeretett személy halála esetén. Ezek mind-mind olyan tényezők, melyek kapcsán az óvodáskorú gyermek megkérdőjelezheti a külvilág biztonságába vetett hitét (pl. költözés vagy haláleset kapcsán), vagy épp azt a tényt, hogy őt még mindig szeretik (pl. válás vagy kistesó érkezése esetén). Az óvodáskorú gyermekekre jellemző az énközpontú (úgynevezett egocentrikus) gondolkodás, vagyis, hogy mindent, ami körülöttük történik a világban, magukból kiindulva képzelnek el és magyaráznak meg (mivel még kognitívan nem képesek arra, hogy egyszerre több szempontot is mérlegeljenek). Hogy mit is jelent ez a gyakorlatban? Például egy válófélben lévő családban az óvodás gyermek gondolhatja azt, hogy miatta váltak el a szülei, mert ő rosszul vagy nem elfogadhatóan viselkedett. De ugyanez igaz lehet akkor is, ha testvére születik, megélheti azt, hogy „lecserélik” őt. Lehet, hogy ezeket az érzéseket, kételyeket nem önti szavakba, de munkálhatnak benne ebből fakadó szorongások, félelmek, melyeken segíthet, ha ezt a könyvet olvassák neki a szülei.
Írta: Novák Szilvia (irodalomterapeuta, óvodapszichológus)