Nyári könyvajánlü

Alain de Botton: A szerelem csapásai

(Budapest, GABO, 2018. Fordító: Papp Bertalan)

Sok szerelmi történet addig tart, amíg a pár a nehézségek után egymásra talál, és kezdődhet a közös életük. Azok a ritkább történetek, amelyekben benne van a kezdeti megismerkedés, az összecsiszolódás, az illúzióvesztés, majd - ha ezt a szakaszt túléli a párkapcsolat - az elköteleződés, közös élet kialakítása, új kihívásokkal, úgy mint gyerekvállalás, vagy szürke hétköznapok.

Alain de Botton éppen arra vállalkozik A szerelem csapásai című könyvében, hogy kicsit több mint 300 oldalon mindezt bemutassa nekünk.

Botton könyve azonban nem csak ettől a bátor vállalástól különleges. A választott forma és narratív eszközök sem mindennaposak. A szerző vesz két, átlagosnak mondható embert: egy férfit és egy nőt, Rabihot és Kirstent, akinek regényes formában elmeséli a történetét. Azonban a narratívát rendszeresen megszakítják dőltbetűs részek, melyekben Botton szakmai hangon szól ki hozzánk, pszichológiailag alátámasztott magyarázatokat fűz Rabih és Kirsten kapcsolatának egy-egy szakaszához. A könyvet hibridműfajúnak is nevezhetjük: ha kivennénk belőle a dőltbetűs részeket, kapnánk egy szépirodalmilag is helytálló kisregényt, ha pedig csak a szakmai részeket olvassuk, megkapjuk egy párkapcsolat alakulásának lélektani hátterét.

Ez egyrészt nehezíti a bevonódást, hiszen Botton szakmai kommentárjai minduntalan kidobnak minket a történetből. Nem tudjuk igazán elhinni, hogy ez a két szereplő valódi ember, hiszen a szerző saját üzenete demonstrálására használja őket. Azonban mégsem válik hiteltelenné a könyv. Olyan, mintha a szerzővel együtt detektívmunkába kezdenénk: nagyítóval a kezünkben vizsgáljuk meg ennek a nőnek és férfinak a kapcsolatát, és vele együtt bogozzuk ki, miért is viselkednek úgy, ahogy. Mintha beülnénk velük egy párterápiára.

A könyv témái között szerepel a kezdeti megismerkedés körüli bizonytalanság: vajon tetszem-e a másiknak, miért nem keres, vajon sikerül-e a legjobb oldalamat mutatnom neki. Ilyenkor lángol fel a szenvedély, ami sokszor elhomályosítja a tényt, hogy itt tulajdonképpen két, egymásnak idegen ember kerülgeti egymást. Mindketten hozzák a múltjukból a sérüléseiket, mintáikat, vágyaikat, reményeiket, amelyeket rátesznek a másik vállaira, azt várva, majd ő lesz az, aki mindezt megoldja, beteljesíti. Ez után jön az az időszak, amit mézesheteknek is nevezhetünk: a páros még idealizáltan látja egymást, az apró hibák még kedves bohókás tulajdonságoknak tűnnek, még minden új és izgalmas. De már bekopognak a kezdeti gondok, a múltból hozott sérülésekkel és mintákkal. Amint egy kis nehézség adódik, a felekben bekapcsolnak a múltbeli tapasztalatok okozta fájdalmas automatizmusok.

A könyv rávilágít, mekkora érettség és türelem kell ahhoz, hogy erre rálásson az ember: ez az új valaki, akit még nem is ismerek, egy teljesen más személy, mint az, aki a múltban azt a fájdalmat okozta nekem, amire most emlékezem. Később, amikor a páros túljut ezeken a kezdeti göröngyökön, jön az elköteleződés. Ez új szintre emeli a kapcsolatot: kimondják, hogy egy életre (vagy legalábbis hosszú időre) választották egymást, már nem lebeg fölöttük a bizonytalanság, hogy csak rövid ideig mennek egymás mellett életük útján. Ez új lendületet ad a kapcsolatnak, ám hamarosan beköszöntenek a szürke hétköznapok. Rabih és Kirsten megtapasztalják, milyen együttélni a másikkal. Látszólag jelentéktelen dolgokon kapnak össze. Botton rávilágít, hogy ezek mögött a konfliktusok mögött kötődési sérülések állnak, félelem az elhagyatottságtól, vagy éppen attól, hogy ha engedek neki, a másik személyében a saját egyediségem feloldódik. Az évek múltával megérkeznek a kapcsolatba a gyerekek, akik megint új kihívások elé állítják a párt. Már nemcsak férj- és feleségszerepben kell helytállniuk, hanem szülőként is. A gyerekek iránt érzett végtelen szeretet, amihez hasonlót addig még sosem tapasztaltak az életükben, keveredik azzal a keserűséggel, amit nevelési elveik különbözősége okoz. Botton üzenete az, hogy felnőttkorunkban is ott él bennünk az az elhagyott, magányos és szeretetre vágyó gyerek, akik régen voltunk, és hat arra, hogyan is működünk szülőként, párként.

A könyvben szereplő páros közel sem tökéletes, de egymás iránt érzett szeretetük végig központi eleme marad a történetnek. Amikor elbúcsúzunk tőlük, történetük még nem ért véget, de bizakodhatunk benne, hogy ha nem is gondok és problémák nélkül, de egymás felé szeretettel és megértéssel fordulva fogják élni kapcsolatuk hátralévő fejezeteit.

Ez a kötet irodalomterápiás szempontból azért értékes, mert megmutatja, hogyan lehet egy személyessé tett történet során bemutatni általános, mindannyiunk számára megfontolandó életigazságokat. Azzal, hogy Botton nem száraz, pszichológiai szakkönyvet írt, hanem két szerethető, egyéniséggel rendelkező szereplő történetén át mutatja be egy párkapcsolat ívét, közel hozza ezeket a kérdéseket az olvasóhoz. Kommentárjai pedig olyan igazságokat tartalmaznak, amiket akár egy irodalomterápiás csoport résztvevői is megfogalmazhattak volna, ha ezt a történetet választják a közös feldolgozás tárgyának. Nem tudni, Botton ismeri-e az irodalomterápia módszerét, de ezt a kötetet akár alkalmazott irodalomterápiás kísérletnek is tekinthetjük.

Írta: Rudolf Panka (irodalomterapeuta)