Szubjektív olvasónapló - Halálról és életről
Irvin és Marilyn Yalom: Halálról és életről
(Budapest, Park, 2021)
Tudom, nem vagyok egyedül azzal, hogy az elmúlt másfél évben többet gondolkodom az élet végességével való intenzívebb szembesülés kapcsán nem is csak a halálról, hanem az Életről magáról. Ahogy Yalom, a méltán világhírű amerikai pszichiáter is írja a témában alapvető Szemben a nappal című könyvében, a halállal való szembesülés, a veszteség tudatosíthatja saját létezésünket, és arra sarkall, hogy tisztázzuk viszonyunkat bizonyos alapvető kérdésekhez, értékekhez, s el is kezdjünk rájuk jobban fókuszálni. Ez egy addiginál autentikusabb, kiteljesedettebb élet megéléséhez vezethet. Az egyik legszemléletesebb példája Ivan Iljicsé: a Tolsztoj-novella kapcsán gyűjti egybe azokat az élethelyzeteket, fordulópontokat (pl. a legkülönbözőbb veszteségélmények, kerek évfordulók, nagy megrázkódtatások, gyerekek kirepülése, megvilágosító erejű álmok stb.), amelyek a saját fizikai halálunk közeledtéhez hasonlóan nagy felismerésekre, és végső soron változásra késztetnek. Őszintén csodáltam Yalomot azért a bölcsességért, ami ebben a könyvében van, és úgy gondoltam, ennél hitelesebben és lényegretörőbben nem is lehetne szólni arról, hogyan lehet legyőzni a halálszorongást.
Ez egészen mostanáig így volt, míg kézbe nem vettem Irvin és felesége, Marilyn Yalom Halálról és életről című megrendítő közös naplóját, amelyet a súlyos beteg Marilyn halála előtt, illetve haldoklása során közösen kezdtek írni egyfajta rákészülésként, egymás elengedésének előkészítéseként, utolsó közös utazásként (kevés szebb búcsúajándékot tudok elképzelni). Irvin egyedül fejezte be a könyvet, sőt, ahogy írja, Marilyn halála után a könyv terápiás írás volt a számára, ez tartotta életben. Marilyn, aki az ötletgazda volt, és aki ragaszkodott ahhoz, hogy ezt az utolsó közös munkát elkészítsék, bizonyára sejtette, hogy így lesz.
A Yalom-házaspár utolsó nagy közös vállalkozásaként született könyv fájdalmasan szép és mély vallomás arról, min megy keresztül a halni készülő, hogyan harcol a végső kétségbeesés ellen, hogyan élhet a legutolsó pillanatig értelmes életet. A haldokló társának perspektívájából pedig felmerül, hogy mit lehet kezdeni azzal, ha a legdrágábbat veszítjük el, ráadásul, mint esetükben, 65 év intenzív, szoros szeretetkapcsolatban eltöltött közös élet után.
Számomra megindító volt, ahogy Yalom, aki korábban oly bölcsen fogalmazott megfellebbezhetetlennek tűnő igazságokat a mindannyiunkat érintő nagy egzisztenciális kérdésekben, többek között a halál témájában, és sok páciensének kiválóan segíteni is tudott a veszteségfeldolgozásban, most arról ad számot, ő hogyan küzd reménytelenül a gyásszal, a veszteséggel, hogyan halad vagy (szerinte) nem eléggé halad a saját veszteségfeldolgozásában, mennyire értelmetlennek lát mindent, s milyen türelmetlen önmagával szemben. A sorokon lépten-nyomon átsüt a lelkiismeretfurdalás és a tehetetlenség érzése, a hiány fájdalma. A fő nehézség nem is a Nappal, a halál tényével és a halálszorongással, hanem az utána következő űrrel, hiánnyal való szembenézés. Úgy tűnik, a legnehezebb dolgok egyike, hogy Marilyn halála után, belőle nem maradt semmi. Számtalanszor visszatér a könyvben a kínzó gondolat, hogy meg kell tanulni azzal a tudattal élni, hogy már nem lehet megosztani vele az átélt élményeket. Nélküle kell mindent átélni. Egyáltalán, meg kell tanulni egyedül élni. "A nyolcvannyolcadik évemet taposom, de még mindig sok mindent meg kell tanulnom az életről - leginkább azt, hogy hogyan kell önálló, független felnőttként élni. Annyi mindent csináltam a múltban - orvos voltam, rengeteg pácienst fogadtam, egyetemistákat oktattam, könyveket írtam, felneveltem négy szerető, nagylelkű és kreatív gyereket - de soha életemben nem éltem önálló, független felnőttként! Döbbenetes tény, de igaz." - írja Yalom. (179. o.)
Yalom ebben a könyvében semmit sem szégyell megvallani, ami tőle, eddigi írásai (regényei, szakkönyvei) alapján nem meglepő, kíméletlenül őszinte önmagával és velünk, olvasókkal is. Éppen ezért sokat segíthet, ha olvassuk.
Olvasóként szemlélve a legmegrendítőbb ebben a vallomásban az volt, hogy a hiánnyal, a Semmivel mennyire borzasztóan nehéz szembenézni, még annak is, akiről azt hisszük, joggal, hogy a kisujjában van, hogyan kell, aki elméletben és pszichoterápiás értelemben is nagyon sokat tud arról, hogyan kellene/lehetne ezt megtenni. Úgy tűnik, számos meglepő és kezelhetetlennek tűnő velejárója van a gyásznak, a veszteségnek, az elmagányosodásnak, és mindez egész más színezetet kap, ha magunk éljük át, amin keveset segít az is, ami egy hosszú és szép kapcsolat gazdag emlékeként, nyomaként az elménkben, a tárgyakban, a közös gyermekekben és bármiben, ami összekötött, fennmaradt.
Írta: Béres Judit (irodalomterapeuta)