Szubjektív olvasónapló - Ritkán származik sok jó abból, ha csak a cél jár a fejünkben

Erling Kagge: Menni. Egyik lépés a másik után

(Park Könyvkiadó, 2018)

" "Mennyi van még hátra?" - kiskoromban ez volt a leggyakoribb kérdésem. Feltehetően az egyik legelső mondatom is. Attól kezdve, hogy megtanultam járni, a szüleim magukkal cipeltek a kirándulásaikra. Általában valamivel mögöttük baktattam, és időnként feltettem a kérdést. Amikor egy meredek dombon másztam felfelé, apám fenn állt a domb tetején, és biztatott: gyerünk! Amint felértem, ő már indult is tovább. Most az én gyerekeim kérdezik ugyanezt. Egy darabig csendesen baktatnak, aztán megállnak, és kérdeznek. Megint mennek, megint kérdeznek. Ritkán származik sok jó abból, ha csak a cél jár a fejünkben."

Az idézet Erling Kagge Menni című könyvéből való. A részlet felidézi bennem azt az irodalomterápiás önismereti kirándulást, túrát, amelyre Berta Bea irodalomterapeutával és Pék Tamás túravezetővel mentünk. Az út során mi is mindannyian kérdéseket tettünk fel, amelyeket vagy a Beától kapott egyedi idézet ihletett, vagy az, hogy kíváncsiak voltunk az útra és az útitársakra. De hát nem ugyanilyen az életünk is? Szerintem igen; kérdések sorozata, amelyeket vagy mi teszünk fel az életnek vagy ő tesz fel nekünk.

A részlet legutolsó mondatát elolvasva tisztán látom magam előtt a tűzrakóhely körül elmélyülten ülő, gondolataikat sorra megosztó túrázókat, akik számára - ezen az alkalmon legalábbis - kizárólag az út volt a fontos.

Sok szó esik manapság arról, hogy milyen fontos a test, lélek, szellem egysége, annak elismerése, hogy mindegyik dimenzióra szükségünk van, és nem elhanyagolható egyik sem. Ez a könyv ötvözi a testet, lelket, szellemet, hiszen a járás a testünk feladata, de ez az elgondolkodtató, megállásra vagy épp elindulásra késztető mű olyan kérdéseket vet fel, amelyek táplálékot nyújtanak a léleknek és a szellemnek is.

Ahogy azt egy baráti beszélgetésben kifejtettem, én minden oldalban minimum 5 idézetet találnék, ha kérdezné valaki, mit ajánlok a könyvből irodalomterápiás célra.

De álljon itt a sokból csupán egyetlen rövid idézet, ami megérintett, és azt erősítette meg bennem, hogy a tévedés, vagy hibázás, vagy csak egyszerűen az eltévedés is tud annyi plusz információval szolgálni a világról és önmagunkról, hogy szinte kár kihagyni: "Túlzás lenne azt javasolni valakinek, hogy szándékosan rossz irányba induljon, vagy tévedjen el, pedig azt hiszem, alkalmasint jó tanács lehetne."

"Az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná...Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van... Így nem szabad csinálni. Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra...Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. Ez fontos."

Írta: Brunnerné Berta Nóra tanácsadó szakpszichológus jelölt, irodalomterapeuta